A Horthy-rendszer és a magyar holokauszt

Írta: Super User on . Beküldve: Aktuális

Molnár Judit:

A Horthy-rendszer és a magyar holokauszt

 Adolf Eichmann 1944. március 19-én azzal a céllal érkezett Magyarországra, hogy rekordot döntsön. Sikerült! 57 nap alatt (alig két hónap alatt) 440 ezer embert deportáltak a halálba. Soha, egyetlen országban sem tudott ilyen rövid idő alatt ennyi embert a halálba küldeni. A német megszállás 18. napján fölvarratták a sárga csillagot a zsidókkal, a 28. napon elkezdődött a gettókba és gyűjtőtáborokba zsúfolásuk, a 29. napon a vagyonuk összeírása és zárolása. A 41. napon elindult az első deportáló vonat Auschwitz-Birkenauba. Négy hónappal később Budapest kivételével már nem élt zsidó Magyarországon.
2012 óta holokauszt megemlékezéseken a magyar államfő, a kormányfő és miniszterei hangsúlyosan emelik ki beszédeikben, hogy „a magyar állam nem védte meg zsidó honfitársait”.

Kérdezem én! Kitől nem védte meg?

Nézzünk szembe a múltunkkal! Ennek a tempónak oka volt. És ebben felelőssége van annak a 25 éves antiszemita politikának, ami a Horthy-rendszerben valósult meg.

Nézzünk szembe a szavak értelmével! A megvédeni, megvédés szónak nem szinonimája a jogfosztás, a kirekesztés, a kifosztás, a megalázás, a motozás, a gettósítás, a megkínzás, a deportálás és a közömbösség.

  • Márpedig Magyarországon nem a zsidók megvédését kérték a parlamentben a zsidótörvényeket beterjesztő miniszterek.
  • Kőrösmezőn keresztül Kamenyec-Podolszkijba sem azért deportáltak 18.000 zsidónak minősített magyar állampolgárt, mert meg akarták védeni őket.
  • Újvidéken sem az ő védelmükben mészároltak le több száz családot.
  • A gettóként kijelölt téglagyárak, malmok, gyártelepek, sertésólak, lóistállók sem a védelmüket szolgálták.
  • Akik a lakásukat, irodáikat esetleg zongorájukat kiigényelték, szintén nem a védelmükre gondoltak.
Bibó István írta 1948-ban, hogy ha egy üldözött Dániában olyan helyzetbe került, hogy az első útjába eső házban segítséget kellett kérnie, akkor nagy valószínűséggel arra számíthatott, hogy azt megkapja. Ellenben Magyarországon hasonló helyzetben, ha egyáltalán be mert kopogni, akkor közönyre, elutasításra számíthatott. Ritka esetben segítségre.

Tehát a magyar holokauszt és annak tempója nem érthető meg, ha nem nézünk szembe a Horthy Mikós nevével fémjelzett 25 év antiszemita politikájával.

Először azonban összehasonlításként a tempóra, lássunk néhány példát más országból:

  • A varsói gettóból 1942-ben 53 nap alatt 310.000 zsidót küldtek a treblinkai haláltáborba. Ez naponta 5-6000 embert jelent. Magyarországról naponta 10-12.000 embert deportáltak.
  • A dán zsidókat 1943. október elsején éjszaka akarták deportálni Theresienstadba a németek. De mindössze körülbelül 500 főt tudtak deportálni. Ugyanis közel 8000 zsidót a dánok átszöktettek Svédországba hajókon néhány hét alatt.
  • Franciaországban a Vichy-kormány hatóságai és a német hatóságok jól együttműködtek. Mégis 1941-1942-ben „csak” 42 ezer zsidót tudtak deportálni a tervezett 100.000 fő helyett. Másfél év alatt 42.000 zsidó! Magyarországon 1944-ben négy nap alatt „sikerült teljesíteni” ezt a létszámot.
  • Hollandiából 1942 júliusától 1944 végéig, két és fél év alatt deportáltak körülbelül 100 ezer zsidót Auschwitzba és Sobiborba a nácik a holland hatóságok aktív segítségével. A holland holokauszt áldozatainak aránya 73 %.
Térjünk vissza Magyarországhoz! A 19. században az egyenjogúsítás, a befogadás jellemezte a magyar hivatalos politikát. A 20. században, az első világháborút és a forradalmakat követően azonban ez a folyamat megszakadt. 1919-től kezdve egyre több vezető politikus hangoztatta, hogy a két forradalom és a forradalmakat „csináló” zsidók az okai a hatalmas terület-elcsatolásoknak. Majd 1920-ban megszületett az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye: Teleki Pál kormánya beterjesztette és elfogadtatta a numerus clausus törvényt a nemzetgyűléssel, amely a zsidók arányát maximálta az egyetemeken hat százalékban, és ezzel megalapozta a kirekesztés hagyományát.

A jogfosztó törvény elfogadására több módon is megfogalmazódott az igény. Erre példa Bíró Mihály 1920-ban készült rajza az egyetemi zsidó ellenes zavargásokról, illetve a Turul diákszervezet röplapja: „Iskolákban, egyetemen sárga padot követel a zsidóknak a Turul!”

Horthy 1943-ban büszkén hozta szóba Hitlernek, miszerint: „Magyarország dicsekedhet azzal, hogy az első volt a világon, amely fennhangon hitet tett az antiszemitizmus mellett.” Bethlen István csak miniszterelnökségének hetedik évében, 1928-ban volt hajlandó külső nyomás hatására módosítani a törvényt. A diszkrimináció enyhült ugyan pár évre, de Hóman Bálint 1932-ben, a kultuszminiszteri székbe kerülve ismét utasította az egyetemeket, hogy a felvételiknél „rigorózusan” járjanak el.

1938–1942 között további 21 zsidóellenes törvényt fogadott el az országgyűlés, melyek a jogfosztást, a kirekesztést, a kifosztást célozták meg. De ne feledkezzünk meg a zsidóellenes rendeletekről sem. 1938 és 1945 között 367(!) zsidóellenes kormány- és miniszteri-rendelet jelent meg a Budapesti Közlönyben, az akkori hivatalos lapban.

E:\Temp\msohtmlclip1\01\clip_image002.jpg

Havi átlagot tekintve Imrédy Béla kormánya az utolsó helyen található (17 rendelettel). De ne feledjük, hogy ez a kormány fogadta el az úgynevezett első zsidótörvényt, és terjesztette a képviselőház elé a másodikat. Meghökkentőnek tűnhet, hogy szinte egyformán „sereghajtó” a Lakatos-kormány és a nyilaskeresztes Szálasi-kormány havi két rendeletével. Teleki Pál második kormánya havonta négy zsidóellenes rendeletet adott ki, Bárdossy Lászlóé pedig több mint hatot. Az ő esetükben is megjegyzendő, hogy nevükhöz fűződik a második, illetve a harmadik zsidótörvény elfogadása. Kállay Miklós kormánya a két év alatt kiadott 78 zsidóellenes rendeletével a középmezőnyben húzódik meg. A legaktívabb a Sztójay Döme vezette kormány volt az 1944. március 19-i német megszállást követően: ez a kormány szinte minden második napon elfogadott egy-egy újabb rendeletet. 85 rendeletet adtak ki 5 hónap alatt. Ezek már a jogfosztáson és a kifosztáson túl a megalázás és az elkülönítés legváltozatosabb módjait írták elő. És akkor még nem beszéltünk a bizalmas rendeletekről és utasításokról. Ezek között már ott található az a Baky László belügyi államtitkár által aláírt rendelet is, amely az ország zsidóktól való megtisztítását írta elő 1944. április 7-én.

A törvényeken és rendeleteken túl, a helyi hatóságokat és a hétköznapi embereket is fokozatosan hozzászoktatták a „zsidózáshoz”. Újságcikkek, plakátok, nyomtatványok sokaságával találkoztak nap mint nap. És ezek a nyomtatványok természetesen hatottak az emberek tudatára. Ötleteket kaptak: Ki a zsidó? Hogyan védekezz ellene? Mit tegyél vele?

Lássunk néhány példát: „A zsidóság faj és nem vallás”, „Magyar lány! A néger-zsidó hazug szájú, orra nagy. Behálóz, s ha hiszel neki Fajtád árulója vagy!”, „Gettót nekik!” Gyufásdobozra készült nyomtatványokon olvasható, hogy „Anyukám! Ugye keresztény boltba megyünk?”, „Szégyelld magad! Már megint zsidónál vásároltál?”, „Aki zsidónál vásárol, az hülye!”

A több mint húsz éves propaganda megtette hatását. A zsidótörvényekre hivatkozva tömegesen érkeztek kérvények a keresztény-nemzeti gondolkodású lakosoktól a helyi hatóságokhoz. Csak egy példa: Egy évtizedek óta működő zsidó tulajdonban lévő divatüzlet mellett az őskeresztény lakos kalapszalont nyitott. A szalonnak azonban nem volt kellő forgalma. Ezért arra kérte – nemzeti érzelmeire hivatkozva – a polgármestert, hogy zárják be a zsidó üzletet.

Az 1939-es második zsidótörvény kimondta, hogy iparengedélyt addig nem lehet kiadni, amíg az egyes településeken a zsidók aránya 6 %-ra nem csökken. Mit tesznek a hatóságok? Származásigazolásra köteleznek minden iparost. Gondoljunk bele! Ha egy községben két szatócs üzlet van, és az egyik zsidó tulajdonban, ott bizony a zsidótól megvonható az engedély. Ez számos esetben meg is történt. Egész családok maradtak így munka, és bevétel nélkül.

Voltak helyi hatóságok, akik öntevékenyen tanácsokat adtak már a német megszállás előtt a kormánynak. Lássunk erre is egy példát 1942-ből.

Ne feledjük, hogy a magyar hatóságok 1941 nyarán közel 18.000 magyar zsidót, elsősorban Kárpátaljáról már deportáltak Magyarországról Kőrösmezőn keresztül, akiknek többségét augusztus végén Kamenyec-Podolszkijban az Einsatzgruppe-C egységei lemészárolták.

Nos, 1942. május 4-én Ungvár város polgármestere valamennyi városi és megyei vezetőnek elküldte városa közgyűlésének jegyzőkönyvét, amelyben javaslatot tettek a kormánynak a zsidókérdés rendezésére vonatkozóan. Arra kérték a kormányt, hogy olyan országos szervezetet hozzon létre, amely előkészíti és végrehajtja a zsidók kitelepítését az országból. Addig is legyen numerus nullus, különítsék el a zsidókat, viseljenek megkülönböztető jelet, vagyonukat vegyék zár alá. A jegyzőkönyv szerint: „Ez a kérdés Európában kevés kivétellel már mindenütt törvényesen és radikálisan megoldást nyert, legfőbb ideje, hogy nálunk is megoldást nyerjen.” Tehát a helyi hatóságok egy részében a lelkesedés megvolt a zsidókérdés radikális megoldására már jóval a német megszállás előtt.

Más szóval: készen álltak a zsidók deportálására. Tegyük hozzá: a Kállay-kormányhoz hamarabb érkezett az ilyen alulról jövő kezdeményezés a zsidótlanításra, mint Berlinből a követelés a zsidókérdés német mintára történő megoldására.

Kállay elutasította az 1942 októberében kapott német követelést. Ugyanezt tette Horthy is 1943 tavaszán Klessheimben. Arra hivatkozott, hogy már számos zsidóellenes rendszabályt bevezettek Magyarországon. Majd „pirulva” vallotta be, hogy „harminchatezer zsidót küldött munkaszolgálatos zászlóaljakban a frontra, s ezek legtöbbje alighanem elpusztult az orosz előnyomulás során”.

Persze elutasító magatartásukat befolyásolta például az olasz minta: ha Mussolini nem engedi az olasz zsidókat, akkor mi sem a magyarokat. Mindketten pontosan tudták már ekkor, hogy amikor „nem”-et mondanak, akkor életeket mentenek meg. Így Horthy azt is tudta, hogy amikor 1944 márciusában szabad kezet adott az általa kinevezett Sztójay-kormánynak, akkor az a halálos ítélete volt több százezer magyar állampolgárnak, akiket zsidónak minősítettek már évek óta.

Dieter Wisliceny (Eichmann jobb keze) nürnbergi tanúvallomásában, egyebek mellett azt mondta, hogy „a magyar zsidók deportálása »simán« ment, mert Endre és Baky államtitkárokban megértő segítőtársakra találtunk, Ferenczy csendőr alezredes pedig Baky utasítására készségesen segédkezett a csendőrség rendelkezésre bocsátásában”.

Ferenczy László volt az összekötőtiszt a magyar hatóságok és az Eichmann-kommando között. Ferenczy röviddel kinevezése után találkozott Eichmann-nal, és hozzáláttak a „zsidók lakóhelyének kijelöléséről” szóló bizalmas rendelet kidolgozásához, majd 1944. április 4-én folytatták Endre Lászlóval, aki de jure április 8-tól volt belügyi államtitkár. A rendelet értelmében:

„A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól. A tisztogatást területrészenként rendelem el, melynek eredményeként a zsidóságot nemre és korra való tekintet nélkül a kijelölt gyűjtőtáborokba kell szállítani.”

Április 7-én Baky aláírta a rendeletet, és megtartotta az első bizalmas értekezletet a Belügyminisztériumban. A VIII. (kassai) csendőrkerület „megtisztításának részleteit tárgyalták meg. Ez volt az első deportálási zóna.

Két hét múlva, április 19-én Baky elnökletével újabb bizalmas értekezletet tartottak a Belügyminisztériumban, immáron a Délvidék zsidótlanításáról.

A helyi hatóságokat egyébként nem érte váratlanul a „tisztogatás” gondolata, hiszen már évek óta hozzászoktatták őket a honvédelmi törvény értelmében a zsidók rendszeres ellenőrzéséhez, 1941-től pedig a kitoloncoláshoz. Ami új volt, az a tempó, az átmeneti táborszerű elhelyezés az ország területén nemre és korra való tekintet nélkül, továbbá a motozások szigora.

Minden deportálási zónában, a tisztogatási akciót megelőzően először a helyi felsőbb vezetőknek tartottak tájékoztató értekezletet a belügyi államtitkárok és Ferenczy. Egy-két napon belül ezek a vezetők is megtartották beosztottaiknak a tájékoztató értekezletet. Mindezt bizalmasan kezelték.

Az utasítások értelmében a csendőrség, a rendőrség és a helyi közigazgatás közösen végezte a zsidók összegyűjtését, valamint „bűnjeljegyzék” felvételét a zsidó értékekről. Továbbá több esetben melléjük rendeltek „megfelelő bizalmi egyéneket” is. Így előfordult, hogy egy, két vagy három főért akár heten-nyolcan jelentek meg az illető(k) lakásán.

Az egyik községből például két zsidó családot, összesen 7 főt „költöztettek el”. Az „eljárásnál jelen volt” egy csendőr, továbbá a körjegyző, a segédjegyző, az írnok, a községi bíró és 3 bizalmi egyén. A 3 és a 4 fős család eltávolítását tehát 8 fő hajtotta végre.

Ferenczy május 5-én elégedetten jelentette Jaross Andor belügyminiszternek, hogy „A zsidók és értékeiknek összegyűjtésével kapcsolatos teendőket a hatóságok általában a legnagyobb készséggel, öntevékenyen és rugalmasan végzik”.

Valóban nem egy helyi vezető lelkesen nyilatkozott a sajtónak tevékenységéről.

  • Az egyik polgármester 1944 májusában mondta: „A zsidók ügyében nem a rendeletek betűin rágódunk, hanem azoknak szellemét, célját nézzük és ehhez igazodik a végrehajtás módja.”
  • Vagy íme még egy polgármester büszke nyilatkozata 1944 júliusából: „azok a férfiak, akik a vármegye és a város közéletének ormán állunk, évtizedek óta a nemzeti irányú jobboldali eszme, az eredeti tisztaságú szegedi gondolat hűséges szolgái vagyunk”.
Közigazgatási alkalmazottak, csendőrök, rendőrök, orvosok, bábák, tanárok, muzeológusok, könyvtárosok, MÁV alkalmazottak tízezrei fogadták el és hajtották végre a törvényesen kinevezett kormány rendeleteit, utasításait a megkülönböztető sárga csillagtól, a numerus nulluson, a vagyon összeíráson és zároláson keresztül a gettósításig és a deportálásig.

Fontos megjegyezni, hogy a zsidók összegyűjtését a már említett április 7-i bizalmas rendelet értelmében kezdték el a magyar hatóságok. Az úgynevezett gettó-rendelet azonban három héttel később, április 28-án jelent meg a hivatalos közlönyben. Ráadásul a szöveg feltételes módban lehetőséget adott a helyi vezetőknek a gettók létrehozására. Lett volna módjuk a polgármestereknek, alispánoknak az időhúzásra. Az esetek többségében még sem tették.

Legalább 200 ezren segédkeztek a zsidók jogfosztásában, kifosztásában, gettóba zárásában, deportálásában. További százezrek pedig közömbösen nézték a végrehajtást. Magyarországon 1944-ben 6632 település volt. 72 százalékában, 4778-ban éltek zsidók. Volt, ahol egy család, volt ahol néhány százan vagy ezren, tízezren. A fővárosban 200 ezren. 1944 július 9. után egyetlen városban éltek még zsidók, Budapesten.

Mit tett Horthy?

  • Hosszú ideig semmit.
  • Június 6-án üdvözletét küldte a Führernek Berlinbe. Föl sem merült, hogy a deportálást le kellene állítani. Pedig ekkor már a kezében volt az Auschwitz Jegyzőkönyv, amelyből pontosan tudta, hogy mi történik az Auschwitzba deportáltakkal.
  • Június 26-ra koronatanácsot hívott össze. Azt gondolhatnánk, hogy megszületett az elhatározása a deportálás leállítására. De nem! Csak annyit mondott, hogy szeretné leállítani. Ezen a napon három vonatot indítottak a halálba közel tízezer emberrel a IV. deportálási zónából, Kassáig csendőrkísérettel. Ugyanezen a napon érkeztek az első csendőregységek a fővárosba azzal a feladattal, hogy a Pest környéki és budapesti zsidók deportálását végrehajtsák.
  • Július 4-én változatlanul csak Endrét és Bakyt bírálta Horthy Veesenmayernek, a birodalom teljhatalmú megbízottjának, és csupán a kikeresztelkedett zsidók, az orvosok, és a munkaszolgálatosok érdekében emelte fel szavát.
  • Majd amikor július 5-én délután olyan híresztelések terjedtek el, hogy Baky a fővárosba rendelt csendőrökkel puccsot akar végrehajtani, akkor ezt Horthy elhitte, és Budapestről visszarendelte állomáshelyeikre a csendőrzászlóaljakat. A csendőrök elhagyták Budapestet, de maradtak a Pest-környéki akció végrehajtására. Ők további 24.000 embert deportáltak.
Horthy is, Sztójay is azt állították a második világháború után, hogy amint értesültek az auschwitzi borzalmakról, azonnal leállították a deportálást. Endre azt ismételgette perében, hogy „lemondott volna”, ha tudja, mi a sorsa a kiszállítottaknak.

De mit is tettek ténylegesen a „leállítás” napjaiban?

  • Endre Zalaegerszegen július 5-én a gyűjtőtáborban ellenőrizte a deportálás végrehajtását. Majd hétvégén, július 9-én kimondta a boldogító igent menyasszonyának, és pár nap szabadságra ment.
  • Sztójay a deportálás leállítása helyett, Veesenmayert arról biztosította július 7-én, hogy igyekezni fog „a kormányzót a budapesti zsidóakció végrehajtására rábírni”. Ezt követően fogta magát, és kétnapi üdülésre távozott Budapestről.
  • Horthy pedig július 8-án este, amikor Pest környékéről robogtak a vonatok Kassa felé, közölte a teljhatalmú megbízottal, hogy hajlandó „a budapesti zsidók eltoloncolásához rövidesen hozzájárulni”, csupán azt kéri, hogy „kerüljék az eddigi durva bánásmódot”. Más szóval: folytatják a deportálást, „humánusan” – korabeli szóhasználattal.
Összegezve

A zsidóellenes törvényekkel, rendeletekkel a Horthy-korszakban hozzászoktatták az embereket, hogy kollektíven meg lehet különböztetni egy közösséget, és „törvényesen” ki lehet igényelni a szomszéd üzletét, irodáját, lakását, földjét, bútorát, használati tárgyait, ha az zsidónak minősül. Sokan nem egyszerűen közömbösekké váltak ebben a korszakban a zsidók sorsát illetően, hanem – a hivatalos politika eredményeként – a kirekesztés haszonélvezőivé.

1944-ben nem nehezedett olyan nyomás a végrehajtókra, amely arra ösztönözte őket, hogy a zsidóellenes rendeleteket túlfeszített tempóban hajtsák végre, miközben a frontvonal keleti és nyugati irányból közeledett a magyar határhoz.

A németek sem számítottak arra, hogy ilyen gyorsan képesek lesznek több százezer ember deportálására.

A megszállás után a vidéki közbiztonsági és közigazgatási hatóságok legitimnek tekintették a Sztójay-kormányt, hisz azt Horthy kormányzó, az állami szuverenitás jelképe nevezte ki. És ha legitim a kormány, miért ne hajtanák végre a rendeleteit?

Jaross belügyminiszter egyértelműen fogalmazott 1944. június 24-én: „Hogy a zsidók hová mennek, minket végeredményben nem érdekel. Az ország érdeke, hogy a zsidók gyorsan legyenek eltávolíthatók.”

A néhány hónapja elhunyt Randolph L. Braham professzor évtizedeken keresztül remélte, hogy Magyarországnak lesz egy olyan államfője és egy olyan kormánya, amely a történelem tisztára mosása helyett, kimondja egyértelműen a magyar hatóságok felelősségét nem „csak” az 1944-es eseményekben, hanem az egész Horthy-korszak antiszemita politikájáról. E helyett azt látta, hogy a rendszerváltás első kormányának több tagja „magánemberként” ott volt Horthy újratemetésén 1993-ban Kenderesen. A megszállás és tömeges deportálás 70. évfordulóján, 2014-ben pedig „A német megszállás áldozatainak emlékművé”-t állították fel az éj leple alatt.

Ha nem vállalja a politikai vezetés a szembenézést a múlttal, akkor a jövő nemzedéke az államilag finanszírozott kiállításokból, emlékművekből és tankönyvekből hamis történelmet tanul. Csak ismételni tudom Braham gondolatát: Ha hazug a múltunk, akkor hazug a jövőnk is!

(Az előadás elhangzott 2019. február 6-án a BZSH-Mazsihisz székházának Goldmark-termében a Nemzetközi Holokauszt Emléknapja és a dán zsidók megmentésének 75. évfordulója alkalmából rendezetett megemlékezésen.)